Hogyan segíthetünk a haldoklóknak?
Nyugaton az iparosodás és az orvostudomány fejlődése a 19. században a haldokló emberről észrevétlenül a haldokló testre helyezte át a figyelmet. Egyre több, életet meghosszabbító módszert fedeztek fel, amelyek kórházi tartózkodással és ismeretlen ápolók megjelenésével jártak. A környezet egyre ridegebb, gyakran személytelen és célorientált lett. A munkafolyamatokat különböző szakterületekre osztották, ami megváltoztatta a kapcsolatot a haldoklóval, illetve a halottal.
(Félelem nélküli halál, 94. oldal)
Egy közeli rokon, egy megbízható barát vagy egy hospice-szakember sokat tehet, hogy megkönnyítse az utolsó napokat vagy heteket. Hamis remények keltése nélkül, rendíthetetlen kedvességgel tudja segíteni a beteget abban, ahogy egyre közelebb kerül jelenlegi teste elkerülhetetlen halálához. Az is hasznos, ha az élet kellemes élményeinek felidézésére biztatjuk a haldoklót, hogy megbékélhessen a megoldatlan dolgokkal, és leszámolhasson a haragjával.
A megbocsátás képességének értékes szabadsága feloldja a közös rossz karmát, és a problémás lények barátként fognak visszatérni, vagy nem jelennek meg többet életeink során. Ha viszont tartjuk a haragot, akkor nem fogunk megszabadulni tőlük, és az idegesítő, óvodás játékoknak sosem lesz végük. Még a halálos ágyunkon is bocsánatot kérhetünk buta viselke-désünkért, és kifejezhetjük hálánkat mások felé. […] Ez napjainkig jobbára a buddhizmus, nem pedig a pszichológia bölcsessége volt. Ma már a „pozitív pszichológia” legújabb kutatásai is igazolják, hogy azok az emberek érzik jobban magukat, akik nagylelkűen megbocsátják másoknak az ellenük elkövetett sérelmeket, és jót kívánnak nekik. A megbocsátás kevésbé tüskés, mint a bosszú vagy a harag.
(Félelem nélküli halál, 58. oldal)
Szintén tisztánlátást eredményez az a derűs szemlélet, miszerint a tudat képessége arra, hogy ismer és ért, nem ér véget a test halálával, ahogy a rádió hibája sem feltétlen jelenti a rádióközvetítés végét.
A rádióadások folytatódnak, de a vevőkészülék (a test) ebből már csak a recsegést tudja közvetíteni a világnak. A tudat viszont olyan, mint az időtlen tér, amely mindent magába foglal, nem változó, és ugyanakkor mindent megjelenít. Nem tud meghalni vagy elmúlni, mivel nem keletkezett, és nem lett semmiből sem összerakva. Amit szétesni és meghalni látunk, az csak a test, amelyhez egészen a halálunkig erősen ragaszkodunk. Egy szeretett és nagyszerű ember kísérőjeként el tudunk lazulni, ha tudjuk, hogy semmi sem fog elveszni, és a tárháztudatban elraktározott hajlamok egy, a köztes létben lezajló érési folyamat után újra felbukkannak majd a következő életben.
(Félelem nélküli halál, 95. oldal)
Mindenki számára könnyebbséget jelent, ha legalább fogalmi szinten sikerül a halált úgy látni, mintha csak más ruhát öltenénk magunkra.
(Félelem nélküli halál, 96. oldal)
A félelem legyőzése a legnagyszerűbb ajándék, amit csak adhatunk az embereknek. Ha a haldokló nyitott a buddhista tanításokra, még nagyszerűbb, ha az élet utolsó szakaszában elmondjuk neki, hogy ez az élmény egyedülálló lehetőség, hogy felismerje tudata elpusztíthatatlan, igaz természetét. Azzal, hogy egy ragyogó vörös buddhaformát képzel a feje fölé, hallgatja az OM AMI DEVA HRI mantrát, felidézi a tanításokban rejlő bölcsességet és a tanítók szeretetét, a haldoklás folyamata olyan győzelemmé válik, amit csak ünnepelni lehet.
Egy vezetett meditáció segíthet a haldoklónak a tudatát ismét a lényegre összpontosítani. Ezáltal sikerül újra teret és szabadságot találni a saját tudatosságunkban.
(Félelem nélküli halál, 110. oldal)
A Félelem nélküli halál egy teljes fejezete nyújt részletes tanácsokat az utolsó gondozóknak, és kitér a halál utáni történésekre, valamint arra is, hogyan kezeljük a szomorúságot és a gyászt.
