Hogyan látja a buddhizmus a halált és a haldoklást?
Az embereket évezredek óta foglalkoztatja a világ, az élet, a halál és ami azután következik. Számtalan feltételezés és elgondolás született már ezekről a kérdésekről. A mai napig igen elterjedt az a nézet, hogy a világnak valamikor volt egy kezdete, és lesz egy vége. Ezt az elképzelést megtalálhatjuk a vikingeknél éppúgy, mint a görög gondolkodóknál, illetve a Közel-Keletről származó három nagy, hiten alapuló vallásnál […]. Míg a hiten alapuló vallásokban létezik egy megszemélyesített isten, aki a világ teremtője és egyben végcélja, addig a buddhizmus és más tapasztalati vallások, mint a hinduizmus és a taoizmus, abból indulnak ki, hogy a létezés és elmúlás állandó körforgásában, a létforgatagban keringünk.
(Félelem nélküli halál, 19. oldal)
A buddhista filozófia egy tekintélyes része teljesen logikai alapon világít rá minden összetett jelenség „ürességtermészetére”, vagyis arra, hogy a dolgok önmagukban nem léteznek, és nincs önazonosságuk. E modell alapján a valóság végső természete az érzékelő, az érzékelés tárgya és az érzékelés folyamatának dinamikus kapcsolata, amely minden megjelenő szubjektív tapasztalatot létrehoz, „akár egy közös álom, amit az érzéseink és elképzeléseink egyéni, színes szemüvegén keresztül látunk” (Láma Ole szóbeli tanítása). Miközben minden jelenség és materiális dolog az áramlás egy folyamatos, mégis mulandó állapotában van, a képesség, hogy bármely megnyilvánuló jelenségnek tudatában lehetünk, egy mindent átható, korlátlan tulajdonság, mely túlmutat a lét és a nemlét, az élet és a halál fogalmain.
A világot nem egy felsőbb hatalom vagy egy tőlünk független, külső dolog teremtette, hanem mi magunk hozzuk létre szüntelenül érzékelésünk és cselekedeteink által, amiből az következik, hogy egy személyes szinten túlmutató látásmód kifejlesztésével képesek lehetünk megszabadulni. Ahe-lyett, hogy áldozatul esnénk az eredendő bűn elméletének vagy az élet viszontagságaiért felelős bűnbakot keresnénk, és a túlvilágban reménykednénk, inkább vizsgáljuk meg jelenlegi körülményeinket, azok hatását, és azzal kezdjünk dolgozni, ami valóban létezik az életben és azon túl.
(Félelem nélküli halál, 19. oldal)
Amikor ez az önmagának tudatában levő dinamikus potencialitás megjelenít egy érzékelőt, materiális összetevők sűrűsödnek össze és tapasztalatok szubjektív áramához kapcsolódnak – ez a fogantatás és a születés – , amikor pedig egy ilyen mulandó halmaz átalakul és szétbomlik, az elmúlás és a halál szubjektív élményében lesz részünk. Akárcsak bármilyen jelenségtapasztalásakor, adott szubjektum adott objektum átalakulását tapasztalja meg (születés, halál, újraszületés stb.). A tapasztalatok áramának azonban, miután az az önmagának tudatában levő potencialitás dinamikus kifejeződése, nincs se kezdete, se vége.
Három feltétel állt össze akkor, amikor testünk létrejött: anyánk petesejtje, […], apánk hímivarsejtje, […], és a tudatosságunk, amely kezdet nélküli idők óta hozza létre azokat a feltételeket, amelyek alapján egy bizonyos génállománnyal, egy bizonyos kultúrába és bizonyos szülőkhöz születünk.
(Félelem nélküli halál, 75. oldal)
A haldoklás során a test létrejöttének és energiapályái kibontakozásának folyamata fordított irányban történik.
(Félelem nélküli halál, 78. oldal)
A buddhista látásmód tisztán nem dogmatikus alapja egyenesen vezet az életről és a halálról szóló fenti modell széleskörű vizsgálatához. A jógik 25 évszázadon keresztül újra és újra a tudatosság személyen túli, mély állapotait ismerték fel, miközben a kezdet nélküli tudatosság egyre finomabb és finomabb szintjeire jutottak, amely túl van mindenfajta „én”-azonosságon és az érzékszerveink és idegrendszerünk által a hétköznapi tudatosságunkat behatároló materiális „szűrőn”.
A tudat különböző állapotainak és megnyilvánulásainak megértése érdekében a buddhista tanítások különböző szakaszokra osztják az élet körforgását, amely pillanatok összefűzött láncolatából áll, ugyanakkor köztesállapotokra is tagolható. […] Ezeket a köztesállapotokat – amelyek egy bizonyos kezdőponttól egy bizonyos végpontig tartanak – tibetiül bardónak nevezzük, amelynek szó szerinti jelentése „rés” vagy „között”. Végtelen számú bardó létezik, hiszen minden állandóan változik. Folyamatos átmenetben vagyunk egyik állapotból a másikba, egészen a megvilágosodásig. […] Csak a megszabadulás és a megvilágosodás állapota nem számít bardónak, amikor a tapasztaló felismeri saját időtlenségét.
(Félelem nélküli halál, 19. oldal)
Talán nem meglepő, hogy a legmodernebb, 21. századi tudományok (legyen az fizika, idegtudomány, pszichológia, biológia vagy orvostudomány) mind találkoznak a buddhizmus életről és halálról, valamint általánosságban a valóság végső természetéről szóló látásmódjában; egyre inkább megerősítik a meditálók mély személyes tapasztalatait, függelenül attól, hogy ők mely korban éltek vagy milyen kulturális háttérrel bírnak.
Az ember szinte minden élethelyzetből képes tanulni. Legyen ebben az ok és okozat törvénye a vezérfonalunk: tetteink, szavaink és gondolataink alakítják a jövőnket. Előbb vagy utóbb minden benyomás, amelyet elültetünk a világban és a tárháztudatunkban, vele azonos érzelmi tartalommal rendelkező tapasztalattá fog érni. […] Ha segítünk másoknak, hogy időtlen értékekre találjanak, akkor jó kapcsolatot hozunk létre velük ebben és minden elkövetkező életben is. Fontosabb másoknak boldogságot adni, mint gondol-nánk.
(Félelem nélküli halál, 57. oldal)
Napjainkban a magas színvonalú oktatás ellenére is gyakran hiányzik az emberi érettség, ami annak köszönhető, hogy a szórakozás kultúrájában élünk. Folyamatosan fogva tartanak minket a vágyak, az érzékszervi benyomások, és ezernyi lényegtelen dolgot csinálunk. Ez a tudat szétszórtságához vezet […]. így a boldogságot továbbra is a külvilágban keressük, és nem lelünk belső nyugalomra, ami igazán boldoggá tenne. A többségnek még a halálos ágyán sem sikerül a lényegre összpontosítania.
(Félelem nélküli halál, 65. oldal)
